Kedden lesz a műtétem, ma dőlt el. Igazából nagyon be vagyok tojva, elsőkörben az altatástól, másodikban a szövettan eredményétől parázok. Meg attól, hogy mi van, ha meghalok és a gyerekem még csak emlékezni sem fog rám. Tudom, hogy mennyire hülye gondolatok, de ki kell magamból írnom, igazából a környezetemben senkivel sem osztom meg ezeket a gondoltatokat, mert azon túl, hogy sikeresen beparáztatok másokat is, úgyis csak azt a választ kapom, hogy nem szabad a rosszra gondolni. De én ilyen vagyok, sokat gondolok a rosszra, családi örökség.-) Anyai nagymamám például ha nem éri el telefonon anyukámat, akkor fél óra alatt képes odáig pörgetni magát, hogy sírva magába roskad, hogy biztosan meghalt a fél család...Na, szóval ez a véremben van:-)

És ahogy hallom esik odakint, éljen, a véremben van az is, hogy mindig akkor teregetek kint, amikor aznap szakadni fog....éljen:-)

Szóval most ott tartok, hogy sajnálgatom magamat, és valamelyik nap elugrom Józsára a kedvenc gyroszosomhoz, mert nehogymá' többet olyat ne egyek, biztos, ami biztos:-) Úgysem ehetek aznap, amikor műtenek, majd akkor lefogyok:-) Egyébként meg Mr. Rochester mógé bújok: ő mondta, hogy most ne foglalkozzam a fogyival:-)) Na jó, ez csak poén, de most tényleg nem a diéta A legnagyobb problémám.